Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy Ház Badacsonyban

2009.02.20

Egy Ház Badacsonyban

 

A Kárpát-medencében, annak vizek istennőjéről elnevezett legnagyobb édes tavának legszebb partján, Badacsonyban egy ház meggyökerezett. Magyar kéz alapozta, azzal a céllal, hogy szolgálja a szőlő és bor érdekét, akkor is, amikor már unokáik unokája is elmesélte történetét, addig míg magyar él e tájon.

Nehéz idő járt ekkor a magyarra. Tíz év is eltelt, hogy forradalom tört ki a Szabadságunkért, azért, hogy otthon legyünk e hazában. A ház megszületett, és Életre kelt…. Látta édesapját, édesanyját, akik jómódban éltek, és azt is látta, hogy a szívük sokkal nagyobb, mint másoké. Nem sajnáltak javaikból adni a szegénynek. De a ház, mégis egy leányt szeretett a legjobban, édesapja édes testvérét. Szoros kapcsolat lett közöttük, amikor csak lehetett együtt voltak. A ház védte a leányt hidegtől, széltől, fagytól. A leány pedig szívet adott a háznak. És hideg, sötét éjszakákon – mikor a ház melegítette őt – akkor mesélt régmúltról, hogy hogy is kerültek ide, hányszor bántották őseinket. Mesélt a leány egy nagyszívű Öreg Teremtőről, egy ősi szelek szárnyán érkező asszonyról. És azt is elmesélte a háznak, hogy ha egyszer egyedül lesz, akkor nézze a Napot, mert ő az Öreg Teremtő, és éjjel nézze a Holdat mert ő az Ősi Asszony, és ha őket szereti, bántódása nem lesz soha.

Egyszer sok év múlva a ház szomorú lett, mert a megöregedett leány elhagyta őt, csendben, szótlanul. Évekig csak a Hold és a Nap segített neki. De a szeretett barátjának a leányunokája, mikor felcseperedett és húsz éves lett, párt talált magának. Egy olyan ifjú költözött a házba, akinek családja olyan öreg volt, mint amit régen meséltek neki, a régmúltról. És a ház ismét megtelt élettel. Jöttek világra a gyermekek, lányok, fiúk. Egyszer nagy ünnep volt. Azt mondták, ezer esztendeje már annak, hogy egy Árpád nevű jóember idejött népével, hogy egyesítse a már réges-rég itt élő Hun népeket és egy új hazát alapítson. Hát ennek a ház igen örült, mert ő is szépült, nagyobbodott.

Teltek múltak az évek, a ház jól élt, boldog volt és egy nap sem feledkezett meg, hogy reggel a felkelő Napnak, este a felkelő Holdnak ne mondjon köszönetet. De egyszer mégis szomorúsága lett, mert az ifjú barátja elment háborúba, katonának. Mit sem értett az egészből a ház, nem értette, miért kell elmennie, mikor jól érzik magukat, és ő neki is akkora szíve van, amit csak a ház láthatott. Esztendők következtek szomorúságban, reményben. A ház már nemcsak magáért köszöntötte a Napot és a Holdat, hanem a fiúért is kért segítséget. És a fiú hazajött. A ház ismét megtelt boldogsággal, úgy éltek mint régen. De nemsokára a ház lakóin ismét szomorúság lett úrrá. A ház ezt sem értette, hiszen boldogok voltak. Csakhogy azt mesélték, hogy a Felvidéki rokonokat elcsatolták. Szegény ház, ezt nem értette. Este megkérdezte a Holdat, aki elmondta neki, hogy a magyar ember él e Kárpát-medencében, - persze ezt már tanulta a ház -, de idegen emberek határt húztak egymás közé, és a ház lakóinak rokonai ezen határon kívül estek. A ház értette ezt, de mégsem, hogy hogy eshet meg az ilyen. Persze így voltak ezzel az ő barátai is. Így elhatározta, hogy ő is rokon lesz! Ő soha nem engedi, hogy rokonait elvigyék, mert ő a legjobb barátja a Napnak és a Holdnak. A fájdalom sokáig tartott, érezte a ház is ezt, de nem tudott mit tenni.

A családban az öreg után fia vette át az irányítást. A ház elégedett volt, mert mint ahogy édesapja akarta, ő úgy is tett, sok jó szőlő került a pincéjébe és sok jó bort vittek onnét mindenfelé. Szépültek is, virultak is, valóban nagy volt a zsongás a ház körül.

Egyszer az öreg fia, fiatal feleséget hozott a házhoz. Rendes, szerény teremtés volt, hamar megszerették egymást. A ház rokonává fogadta a fiatalasszonyt. Megtudta a titkot is, hogy most már a fiatalasszony a család asszonya, mivel az öreg felesége meghalt. A fiatalasszony kapta az öreg ürmös receptjét, amit még édesapja leánytestvére tanult el egy Badacsony hegyén élő asszonytól. Az ürmös receptjét nem volt szabad papírra vetni, csak a család asszonya őrizheti annak titkos receptjét. Ebből az ürmösből nem adtak bizony akárkinek, csak a család jóbarátainak. Fogyott is az rendesen.

A ház és a család élte boldog életét, persze egy nap sem megfeledkezve a Napról és a Holdról. Az öreg fiának és a fiatalasszonynak először egy kisleánykája született, majd nem sokra rá, egy kisfiúcska látta meg a Napot. Mondták is nagy boldogan, nem hal ki a név! Bizony a kisleányka születése nagy boldogságot hozott, hiszen abban az évben azok a bizonyos határok a Felvidéken átvándoroltak, és a család rokonai megint magyar földön éltek. Utazgattak is sűrűn, nem győztek betelni az örömmel. A kisfiúcska megszületésének idejében viszont sötét felhők gyülekeztek a magyarok fölött. Mondták, hogy háború tört ki, mint sokéve. A ház aggódott az öreg két felnőtt fiáért, hogy mi lesz velük. Szomorúság, aggodalom lett úrrá! Nemsokra rá, az öreg fiatalabb fia elment, hadnagynak a lovastüzérségbe, messze messze keletre….és hamarosan jött a hír, hogy drága életét vesztette Voronyezs mellett, ahol egy magyar katolikus pap búcsúztatta el a hideg temetőben, az ő sírjánál….és ezt az öreg 87 éves nagy szíve sem bírta, beléhasadt. Nem volt minek örülni.    

De ezzel még nem volt vége a tragédiáknak.

A háború végefelének zord őszén, a másik fia, az öreggé lett fiú, behívóparancsot kapott. Obsitját elvesztvén, főhadnagy lett, és vonatparancsnok. Ezután, a ház olyat látott, amiről csak hallott, de elképzelni sem tudta. Idegen katonák szállták meg őt, törtek, zúztak, fosztogattak. Hát ez a háború? …és nem értette nyelvüket, beszédüket. Gondolt édesapjára, és a leánykára. Kérte a Napot, a Holdat: - hogy tarthatom be az ígéretem? Hogy szolgálhatom a bor és szőlő érdekét? – értheti ezt ember!

                Megtudta ezt az öreggé vált fiú, és jött haza. Csomagoltak, hogy elmennek a fiatalasszonnyal, a leánykával és az örökös kisfiúval. Vonattal, mennek, messze idegenben, oda, ahol nem bántják őket.

A ház elszomorodott. Egyedül maradt az öreggé vált fiú nővérével. Nagyon szerették egymást, réges-régen „egy követ fújtak”. De hiányzott a család. Mit tud tenni? A Nap, a Hold segít neki, de az fájdalmas lesz….és nem telt belé alig fél esztendő, hazajött a fiatalasszony, a leányka és az örökös fiú. De hol az öreggé vált fiú? Megölték! Azok, akik a házat megszállták, feldúlták, kirabolták. Őt is elvették.

De a fogadalom hajtja a családot! Összefogott a fiatalasszony az öreggé vált fiú nővérével és a házzal. Talpra állnak, mert magyar vér folyik bennük, mert a házat magyar kéz alapozta. Hárman, a Nap és a Hold segítségével talpra állnak ismét. Lesz jó bor, szőlő és jólét a magyarnak megint.

A családnak el kell hagynia a házat! De miért? Nap, miért? Hold, miért?...most elválasztják a családot! Magyar a magyart! A házat a szeretett családjától! Nincs háború! Nincs halál!  De miért! Nap, miért? Hold, miért?... a háznak fáj a szíve, egyedül mit tehet?

A fiatalasszony a leánykával, az örökös kisfiúval elment. Az öreggé vált fiú nővérének szíve szakadt, eltávozott oda, ahol a ház édesapja, édesanyja, a szeretett leány, az Öreg és annak felesége, az öreggé vált fiú és testvére éltek, fenn az Egekben.

A Ház egyedül maradt, új lakók költöztek be, de ők nem lettek családtagjai. Dolgoztak, este hazamentek. Az éjszakák szomorúakká váltak, sötétség és reménytelenségben teltek. ….És mikor a ház már nem láthatta a rokonait, a Hold megmutatta neki, hogy ha kívánja a szíve, akkor az Égben találkozhat velük, a Hold és a Nap között. A ház így az Égiek segítségével találkozhat a rokonaival, akik arra kérték, hogy mivel ők már nincsenek a földön, így egyedül védje életét. Segítenek neki, de legjobban a Nap és a Hold az, aki óvja. És még egy feladatot kapott, amit édesapja adott, hogy míg magyar ember él e földön, addig ezen táj szőlőjét és borát szolgálja.

A ház sokszor látta a fiatalasszonyt elmenni előtte, aki lassan-lassan öregedett. De ő nem nézett rá, csak leszegett fejjel ment a dolgára. Aztán később, amikor a nap a legmagasabban volt, a legmelegebben sütött, akkor az öreggé vált fiatalasszony mellett megjelent egy fiúcska. Szemeztek egymással, érezte, hogy közük van egymáshoz, hívogatta is a ház, kínálta védelemmel, de a fiúcska nem ment be.

A ház megkérdezte a Napot, megkérdezte a Holdat, hol van az ő családja. Felelték, hogy élnek, az örökös fiú felcseperedett, és kisfia született. Őt látta. A Nap, a Hold ígérte, beszámol a háznak a családja hogylétéről.

Így múltak az esztendők. A ház eleget tett kötelességének, a benne dolgozók is a szőlő és bor érdekeit szolgálták, kutattak, fejlesztettek…pedig ők nem esküdtek meg az öregnek. Biztos volt a ház benne, hogy ők is jó magyar emberek.

Egyszer a Nap és a Hold szomorúan mondták a háznak, hogy az öreggé vált fiatalasszony felköltözött az Égbe, a család többi tagjához. A háznak már nincs családja? Hát ő is itt hagyta magára?  Aztán egyszer csak eltűntek a dolgozók, üres lett a ház, időnként megjelentek idegenek, de csak fosztogatták őt, mint egyszer réges-régen. Majd nem sokra rá, az örökös fiúból lett férfi is az Egekbe távozott. Hisz alig látta a ház, az nem lehet, hogy nincs háború és az örökös fiúból lett férfi is felköltözött az Égbe a családjához! Tényleg egyedül maradt? Kifosztva, üresen család nélkül?

De a Hold és a Nap meghallgatta panaszát, és hamarosan egy embert küldött. Jó ember vót, mert rendbe tette a házat, foglalkozott a szőlővel, borral! A ház megszerette, tán még családjába is befogadná, de ez az ember is reggel jött, majd este dolga végeztével elment. Örült a ház, mert kezdett jó sora lenni, és fogadalmát is megtarthatta, hogy míg magyar ember él e földön, addig ezen táj szőlőjét és borát szolgálja.

Aztán egyszer csak megjelent az örökös fiúból lett férfi fia. A ház megismerte, ugyanaz a tekintet, amit kisfiú korában látott az öreggé vált fiatalasszonnyal. Melegség töltötte el a házat, olyan melegség, amit már nagyon nagyon régen nem élt meg. És bejött az örökös fiú, az az örökös, aki a ház és családjának szellemiségi örököse. Megölelték egymást, az örökös fiú csak sírt, mintegy kisgyermek, és a két szív eggyé forrott, a Nap és a Hold örök hűségében.

Az örökössé vált fiú nem lakhat a házban, de ők már akkor is eggyek.

Hamarosan a ház büszkeséget kapott, egy olyan táblát, melyen hirdetik múltját. Ezt meg is ünnepelendő, ott volt sok elöljáró, a gazda ember is, és a család, az Égből az összes családtagja, ott volt az örökös fiú…és annak szép fiatalasszonya és két kis örökös lurkó fiúk. És megint van családja, ismét boldog a ház, szeretik őt, megbecsüli. A Nap és a Hold, a családja, a gazda ember és az elöljárók óvják, és míg magyar ember él e földön, addig ezen táj szőlőjét és borát szolgálják együtt.

Hamarosan, mikor a ház már másfél évszázados lett, szívébe zárhatta rokonainak gyermekét, azok gyerekeit, úgy, hogy nem adhatott már nekik védelmet a hidegtől, a széltől és a fagytól. De a ház rokonságba fogadta őket így is, és együtt őrzik őseik esküjét, míg magyar ember él e földön. Apáról fiúra, de a ház marad, mert magyar kéz alapozta.

 

                                                                                       Ibos Zoltán, 2008. október