Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagyúr

2009.05.06

Wass Albert

NAGYÚR

Koppány késői utódjának ősmagyar imája

 

Nagyúr,

Ott fönt, a szenteknek kegyes egyességében, alázatosan jelentem Neked:

Még élünk néhányan magyarok! Palástod árnyékában nagyra nőttünk. Olyan nagyra, hogy nem győztek nyesni századok alatt Európád gondos kertészei. Koronád súlyától addig nyögtünk, s vesződtünk, hogy ma már felnyögnénk a boldogságtól, ha újra érezhetnők cifra terhét födetlen maradt homlokunkon.

 

Templomaidat megvédtük minden ellen. Csak mi fogytunk el, a templom megmaradt. Baj nincs azért: üresedő helyünkre csőstül csődültek jó szomszédaink és úgy elfértek koronád alatt, hogy kardjuk hegye se lógott ki alóla. Mind magyarul vesződött a magyarral, ahány lovag, pap, rangos idegen jobbod alatt csak elhelyezkedett lidércnyomásos századok alatt. Magyarabbak lettek a magyarnál, csőrtetősebbek, rangosabbak s a szent alkotmányt testükkel fedezték, hogy le ne kopjon róla a penész.

 

De mi is megéltünk valahogy azért, igazságosztó balkezed alatt. Megkoptunk bár, de jó, szelíd juhok lettünk a nagy, közös, komondoros akolban s pásztor nélkül elvesztünk volna rég. De pásztorunk, hála legyen Neked, akadt minden időben, ki vízre s legelőre elterelt, ha már nagyon göthösek voltunk s farkas ellen is szerződtetett kutyát. Nem győztünk hálálkodni eleget, hogy trónod és koronád pásztort is csalt magához, néha még sokat is kissé és örökségedet nem prédálta föl az idők szele és Magyarországodból az ország mind a mai napig megmaradt.

 

S mi is megéltünk valahogy, azért. Pedig Te odaföntről jól látod bizonyára: megtettünk mindent, amit lehetett, hogy sikerüljön magunkat beleölni a szakadékba, kelet s nyugat között. Kelet felé sodort a vérünk, nyugathoz rángatott a koronád s áldó kezed így teljesedett be rajtunk: az nem nyelhetett el s ez föl nem szívhatott.

 

Ma már megértjük furcsa titkodat. Örökül hagytál egy súlyos koronát, hogy görbedjen alatta a fejünk. S örökül adtál egy kardot is ajándékul. Ma mégis az egyetlen örökségünk, mi koronának s kardnak árán számunkra megmaradt: a nyelv. És ez a legnagyobb örökség, mert mindenen keresztül koronánál és kardnál tartósabban összekovácsolja azokat, akiket meleg és jószívű palástod kegyes számítással magyarnak fogadott.

 

A leckét megtanulták jól buzgó jobbágyaid, akiken vessződ hozzá nevelt. Bajor földből, bajor Gizellád jussán, most mérik ki a részüket, király.

 

A táltosok s az igricek kivesztek. Új imákat s új éneket tanultunk s ma biztosan jobban szeret az Isten. Kegyesen elfelejti mindenki már, hogy barbár hősök véréből vagyunk, kiket egykor reszketni kényszerültek. Hisz kombozunk sincs s csontkürtjeink helyett ma zongorán vonyítjuk Európát.

 

Elfelejtettük a szertartásokat s fehér ménünk sincsen már sehol, hogy áldozzunk Hadúrnak. Ma már ha parancsot is adnál rá: szegények vagyunk. Mindent megtettünk, amit csak kívántál s ma rongyainkba roskadva imádkozó kézzel várjuk a szent és békés örökséget, amelyről álmodtál a korona alatt.

 

Ó, most már jó fiaid lehetünk Nagyúr! Alázatosak, görnyedtek, meghunyászkodók. Térden csúszók, szerények, jól neveltek. Kik tépett csuhában s tisztességtudón könyörgünk jámbor alamizsnát a gazdagok megrakott asztaláról. Mint ama mezítlábas papjaid, akikkel átallottak szóba állni kardos, páncélos őseink.

 

Én Koppány véréből származom, király úr. Csatáztam ellened évszázadok alatt. Ládd, ma én is megadom magam. Ketté tört kardomat a porba hányom. Győztél király. Mától kezdve térdet hajtok ha kell, a világ minden hizlalt papja előtt, csak födelet kapjon érte ázott feje fölé s kezébe kenyeret fajtám, a magyar!

 

De egyre kérlek mégis, porba alázott régi ellened. Én nem tudom, odafönt ahol Te vagy, miként intézi népek dolgát az idegen Isten, ki mindenkinek egyformán Istene. Van-e ideje számunkra annyi bár, hogy fél szemét egy percre megpihentesse rajtunk.

 

De ha igazán úgy van, ahogy papjaid mondták, hogy egyformán mér szegényt és gazdagot, úgy kérd meg őt, hogy jusson eszébe a Te fajtád is Uram, a magyar! S ha sok dolga közt nem tudná hirtelen, kik s mik vagyunk s tanácsot kérne tőled: míg jövendőnket a fülébe súgod, ne István legyél. Légy Vajk megint, egy percre, Gejzafia, mienk.