Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ibos Piros

2008.10.28

Imák a ”magyar Babilon”-ból

 

”Kik minket ott bús rabigába zártok,
Víg éneket tőlünk hiába vártok.
Hogy mondhattunk volna mink éneket,
Mikor szívünk a bútól elepedt?!
Mint az árnyék, bolyongtunk a fák alatt,
Csak a testünk: a lelkünk otthon maradt.”
 
 

Vitéz Ibos Kopasz Istvánné Zsámbok Piros (1902-1992) a nyelvhatáron fekvő Alsóbalogon élt. Alábbi imádságait 1948-ban, a morvaországi Pohorelicén írta. Ide telepítették ki férjével együtt a a 2. világháborút követően, a magyarüldözések, a nemzeti önkény tombolása idején. Rajtuk kívül 34 alsó- és felsőbalogi családot kényszerítettek akkor szülőföldjük elhagyására. Ezt a szomorú időszakot nevezte meg Zsámbok Piros néni ”magyar Babilon” néven.  Ezt megelőzően egyetlen fiúgyermeküket – 135 társával /köztük lányokkal/ együtt – ”málenykij robot”-ra hurcolták Oroszországba. (Rájuk utal az imákban használt ”bánya-fogság” kifejezés.) Onnan utóbb sikerült megszöknie, s miután hazatért – ha ugyan lett volna hová – már csak Morvaországban csatlakozhatott kitelepített szüleihez. 
     ”Piros Mama” Istenének, ősi, református hitének és magyar nemzetének minden körülmények között elkötelezett híve volt és maradt. Néprajzkutatók egész serege fordult hozzá bizalommal. A jelen sorok írója boldognak mondhatja magát, hogy köztük lehetett. Ő pedig mindenkor szolgálta népét zúgolódás és harag nélkül, szilárd hittel, jó kedvvel, szelíd alázattal. Megrendítő fordulatokban nem szűkölködő, mindenkoron példaértékű életét a jövőben külön kötet/ek/ben kívánjuk bemutatni. 
     Kortársa, a rimaszombati születésű kiváló író még 1918-ban legátusként találkozott először vele. Élete alkonyán ezt írta róla:
     Ibos Pirost élete minden nehézségében a hit élteti…Imáit maga költi. Ha van valaki, akinek Isten teljes megnyugvást, tiszta békét ád, aki hisz őszintén és igazul vigasztalódik: Ibos Piros az! Megannyi írott levele reménytelenségében is csupa reménység. Hat elemijével a tiszta magyar stílus virágait hinti eléd. 
     És milyen gyönyörű szava van! Hogy énekel! Füzetszámra gyűjti, írja össze a régi nótákat, dalokat, rigmusokat. Alig fiatalabb nálam – húgámnak becézem, – de hangjának csengése még ma is töretlen. A csillagos égről csodálatos szövegei vannak. Az Istenben való örök megnyugvásról is.
     ”Csak Vele és Jézussal tudom magam egyenesen tartani.” – mondja, s tudom jól, hogy szava nem kegyeskedés, nem a vendéget üresen szédíteni akaró áltatás. Ez az asszony már csak egy utat választott és azt híven követi is. (Szombathy Viktor: Régi, régi szép pünkösdi legációm /1981/ – részlet) 
 

1.
Imádságunk rabságunk alatt*

Mindeneket látó felséges Úristen! Hozzád száll fájdalmas könyörgésem. Szabadító hatalmadat várom. Tudom, Atyám, hogy a Te híred és tudtod nélkül még egy hajszál sem esik le a fejünkről. Istenem, jó Atyám, tudom, hogy ha Te megelégled szenvedésünket, elhozod a várva-várt szabadulást. Bocsáss meg, jó Istenem, ha olykor-olykor lázadozik is az én szívem! Jó Atyám, az a hely, hol születtem, az a hajlék, hol annyi boldog éven át imádtunk – nincsen többé! Fáj szívem, fáj lelkem, visszavágyik szülőföldére, kicsiny templomomba, hol, ha szívem fájt a világ bajában, az Ige hányszor megnyugtatott. Drága hely, hol szent áhítat között, ó, hányszor pihentem hű öledben, Istenem?! Nem szűnök meg könyörögni, jó Istenem, neked: add vissza őseink földjét, őseink szent hajlékát! Adj Istenem, boldogságot szeretteimnek, kik itt, vagy távol élnek! Kik még messze, szomorú bánya-fogságban élnek, szabadítsd meg, jó Istenem! Hozd el sok kesergő, bús szívnek a viszontlátás boldog percét! Kik nem szűnünk meg Hozzád fohászkodni. Csak a Te akaratod kell, Atyám, minden szenvedésünk véget ér. Hiszem, Uram, mint őseink hitték, hogy közel vagy Te mihozzánk. Megelégled szenvedésünket és elhozod a boldog arany-szabadságot, mellyért nem szűnök meg Hozzád esedezni. Nem, nem! Míg szomorú szívem panaszát meg nem hallgatod! Ámen. (Pohorelice, 1948. május 30.)
 

2.
Vasárnapi imádság

Jó Istenem, édes Atyám! Megengedted érnem újra szent napodat. Köszönöm, Istenem, hogy a múlt héten is erőben, egészségben végezhettem munkám. Édes Istenem, ha nem a hívek seregében, én titkon, ajtómat behajtva, messze édes szülőföldemtől, drága református kicsiny templomomtól, e néma csöndben imádlak Téged. Mindent elvehetnek tőlünk, Istenem, de a hitet soha! A Tebenned bízó lélek bárhol él is, érzi közelséged. Most is, hogy a lélek szárnyán száll imádságom Hozzád, érzem jó Atyám, megszabadítasz. Hiszem és vallom mindenekelőtt, hogy ezt a szegény népet, kit megalázott az emberi önzés, ha egyenként szívből Hozzád kiált, meghallgatod. Imádkozom, édes Istenem, minden csüggedőért, minden szenvedőért. Hozd el, Atyám, azt az időt, amikor az ősi földön, amikor az apáik ősi templomában könyöröghet örömkönnyek között szétszórt, kicsiny gyülekezetünk! Én hiszem, hogy az én jó Istenem meghallgat engem. Kik e szomorú világban, Istenem, elfordultak Tőled, jó Istenem, mutasd meg nekik, hogy égben, földön Te vagy az Úr! Azokat, kik még imádságos sóhajtásaikat messze orosz bánya-fogságból küldik Hozzád, hallgassd meg, jó Istenem, őket! Vezérelj vissza kedveseinkhez mindnyájunkat, kik még szomorú rabság alatt élünk, szabadító szent szerelmed könyörüljön rajtunk! Lelkem minden helyet bejár, hol szenvedés, könny van e Földön. Könyörgök e beteg világért. Lássák már be emberek milliói, hogy szeretet nélkül nem lehet élni e siralom völgyin! Atyám, jöjjön el a Te országod, töltse be uralkodásod az egész Földet, Istenem, hogy krisztusi szeretet hevítse át a lelkeket és még az ellenségek is egymást csókolva ölelgessék! Istenem, Te áldj meg, Istenem, Te hallgass meg! Ámen. (Piros)
 
 

3.
Szombaton reggeli imádság

Megengedted érni, Mindenható édes Atyám, hogy e hét utolsó napját a Te neved dicsőítésével kezdjem. Szomjúhozza az én lelkem a Véled való társalgást. Ha munkám közben lankadom, Te adj erőt, hogy a rámbízott munkám lelkiismeretesen végezzem! Drága, jó Istenem, taníts meg engemet, ha kísért e bűnös világ, hogy e Földön másban nincsen üdvösség, itt ember egyedül csak Benned bízhat. Uram, taníts meg engemet hinni és imádkozni! Csüggedő lelkemet erősítsd a bajok között, emeld föl a porból az ég felé! Szabadíts meg, jó Istenem e szomorú rabságból, hogy lelkem és testem megújulva örvendezhessen  a drága szabadságnak! Mellyért nem szűnök meg Hozzád esedezni, jó Istenem. Hiszek, Atyám, Benned! Tudom, egyedül a hit, a Beléd vetett hit nyújthat utat a szabadulásra. Hitem szent karjával átölellek, Atyám, és én nem bocsátlak el, míg szegény magyar népem szabadságát vissza nem adod. Ámen. (Piros)
 
 

4.
Más vallásúak közötti ima

Szerető mennyei édes Atyám! Te engedted, a Te akaratod ez, mennyei jó Atyám, hogy mi itt, idegen föld vándorai lettünk, és idegen népek között, idegen vallásúak között élünk, kiknek sem beszédét, sem hitét nem ismerjük. Szeretteinktől, velünk egy hitet vallóktól távol. Senkitől meg nem értve, senkitől nem szeretve. Titkon, ajtómat behajtva egyedül imádkozom, jó Istenem. E kicsiny hajlék, hol rabságom keserű kenyerét eszem, templommá változik, ha imádságommal Hozzád emelkedem. Fáradt lelkem repül Hozzád, jó Istenem. Azután el- elvándorol kicsiny templomunkba! Drága hely, kit úgy szerettem, hová örökösen vágyom vissza. Hív egy édes harangszó, melynek hangja, bárhol élek is, visszahív. Hiába raknák itt az egész világ gyönyörűségét lábam elé, ha lelkem kifosztott. Istenem, szabadíts meg, ne járjak árván, szomorúan ez idegen világban, hol az én néma fájdalmam nem értik! Miért vertél így meg, jó Istenem?! Ostorod súlya alatt összeroskadva borulok le előtted, jó Istenem. Hozd el, Istenem, hozd el azt az órát, amikor ezt a szomorú kis szobát elhagyhatom, honnan mindig viszavágytam oda, hol születtem, hol bölcsőm ringott, hol kedveseim sírja domborul, hová én is vágyom – kedveseim között, ha végórám elhozod –, megpihenni. Nem félek én már a sírtól, csak azt engedd meg, Atyám, hogy utolsó órám kicsiny falumban legyen! Jó Istenem, most, hogy kis ablakomon s börtönöm falán keresztültör a harang hívó szava, egy kicsiny falu jelenik meg lelki szemeim előtt, és a fülembe cseng kicsiny falum harangjának hangja. És én könnyes szemmel imádkozom. Lelkem a lélek szárnyain fölkeresi azokat az édes helyeket, mit úgy szeretett. Édes Atyám! Mily boldogok még azok, kik őseik földin, atyáik szent templomában dícsérhetik Istenöket! Ne engedd, jó Istenem, hogy több földönfutó legyen szegény népünkből! Szabadíts meg minket is, édes jó Istenem, és azokat is, kik még messzi, idegen föld rabjai! Azt a sok, fájdalomtól összetört szívet gyógyítsd meg, jó Istenem! Mindent elvesztettünk. Istenünk, egyedül Te maradtál meg nékünk. Légy hát velünk, mennybéli felséges Isten, hogy mi, kik azt sem tudjuk, holnap mire virradunk, tanuljunk meg hinni egyedül Benned, édes Atyám. Ezek után is légy védő tűzoszlopunk, mint őseinknek is voltál! Itt ez idegenben adj jó szívet azoknak, kiknek akaratától függ a mi sorsunk, hogy lássák már be sok-sok szenvedésünket! Te lágyítsd szívük keménységét, Istenem, jó Atyám! Itt ez a sok könnyes arc, mi fájdalomtól van összetörve. A Te akaratod hozzon rájuk vidámságot, igaz, őszinte örömet mindnyájunk lelkére s szívére! Istenem, hozd el az órát, amikor tiszta és szent örömben imádhassalak édes, hitsorsos testvéreimmel, hogy megszabadítottál szomorú rabságunkból! Jó Istenem, hallgass meg engem, bűnös leányodat! Ámen. (Piros)
 

5.
Szabadító szent Istenem!

Jajkiáltásom jusson szent szíved elé és könyörülj rajtam! Elfáradtam, elepedtem, Atyám. Téged szomjúhoz az én lelkem. Szívem összeszorítja a néma fájdalom, a két szemem soha sincs könny nélkül. Ha te nem jössz hívó szómra, elveszek! Hitemet kétségek ostromolják. Te látod, jó Istenem, mennyit bírok. Ho olykor zúgolódásra nyíllik ajkam, bocsáss meg, jó Istenem, nekem! Legyen neked a Te akaratod szerint, csak Te adj erőt fájdalmaim elviselésére! Ne mérj rám, Atyám többet, mit elszenvedhetnék! Hitem, Istenem, Benned vettem. Jöjj segítségemre, jó Istenem! Nálad nincsen semmi sem lehetetlen! Siess segítségemre, mert én segítség nélkül szűkölködöm. Ámen. (Piros)
 

                                                                            (Közreadja: B. Kovács István)
 
 

* az imák címeit Vitéz Ibos Kopasz Istvánné Zsámbok Piros adta.
 


 
 
A második világháborút követően sajnos nem következtek gondtalan, felhőtlen évek a gömöri magyarság számára. A Balog-völgyében különösen Nagybalog szenvedte meg ezeket az éveket. Közel kétszáz civilt hurcoltak el innen az oroszok málenkij robotra Oroszországba, ahol hosszú éveket töltöttek el ártatlanul fogságban.

 

Ibos Kálmán is egyike volt a kényszermunkára elhurcoltaknak. Így emlékszik vissza, több, mint hatvankét év távlatából: „Kidobolták, hogy jelentkezzünk a Majoros udvarba. Apám ágyba fekvő beteg volt, mondtam neki, hogy megnézem, hogy mi is ott a helyzet. Jelentkeztem én is az összeírásra, de bizony haza már nem engedtek. Harmadik reggel elindultunk, gyalog, egy öblös kocsi szállította utánunk a csomagot, mert ugye tizennégy napra dobolták, hogy vigyünk élelmet. Gyalog beértünk este Putnokra, majd indultunk Miskolcra. Néhány nap múlva a Miskolcon lévő Gömöri pályaudvarról indultunk el marhavagonokban. Egy lyukat vágtak WC-nek a vagon alján, betettek egy sparheltet is, azon főzhettünk. Füzesabonynál karamboloztunk, kisiklott előttünk a vonat, s abból az emberek megszöktek. A mi szerelvényünk Karcagnak ment majd Nagyváradnak egészen át a Kárpátokon, s Jasiban kötöttünk ki. Mikor kiértünk Oroszországba, Donbaszba, a szerelvényt két részre szakították. Két teherautó két zsákot kidobott, borsó volt benne, 25 kilónyit beleöntöttem a hátizsákba, bátyám veszekedett rám, de én cipeltem. Nagy hóban mentünk a hegyoldalba, ott voltak a lágerben a barakkok. Kimosták a szenes kupát, abba hozták a levest. Az ebéd mindig elmaradt. Villával hányták fúrikba a káposztát, s azt főzték meg. Zöld paradicsomot, uborkát, csanalat etettek velünk. Hasmenésünk az volt. Ekkor jött jól a borsó. Csak a csont meg a bőr voltam, 45 kilóra lefogytam, de nem voltam beteg. Egy barakkban három-négyszáz ember lakott, egy szobában pedig harmincan voltunk. Ahogy a világra jöttünk úgy aludtunk. Úgy feküdtünk a deszkán, nem volt az valami egyenes, egyik törte a derekamat másik a vállamat. A láger körül háromsoros kerítés volt, áram volt benne, a négy sarkán őrtoronnyal. Szökni nem lehetett. Szétosztották az embereket a bányába, egy ponyva anyagú bányászruhát adtak, se ing se alsónadrág nem volt rajtunk. Amit kitermeltünk szenet azt felszínre kellett hozni a mélyből, nehéz munka volt. Száz tonna volt a norma, robbantottuk, csákányoztuk, gyakran vízben dolgoztunk..."

Delta lágernek hívták ezt a helyet. Együtt maradtak végig a nagybalogiak. Nagy fagy volt télen, a hó alatt kőszikla, abba temették el a halottakat, alig tudtak benne néhány centit kivájni... A negyedik év végén már kimenőt is kaptak, de ugyan úgy dolgoztak szüntelenül. Ibos Kálmán bácsit ha úgy tetszik, akkor egy baleset mentette meg a további szenvedéstől. Egy nagy szikla szakadt ki a bányában, az esett a karjára, maródra került, s már nem ment vissza a bányába. 1948. október 18-án ért haza. Az mondja, hogy ő nem haragszik rájuk, nem volt ott soha gyűlölködés, munkás kellett nekik, s az oroszok is ugyanúgy dolgoztak velük. Legszörnyűbbnek a lágerbe vezető hosszadalmas utat tartja, aztán meg megszoktak...