Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ramassetter Vince verse

2012.11.24

Emlék grof. Széchényi István halálára

a magyar honleányokhoz

 

 

Mi fellegezte úgy be a napot

Mely előbb oly szép fényt bocsájta ránk?

Gyászt öltötte fel tán a magyar ég?

Múltját gyászolja a szeretett hazánk?

Oh, nem a multat, bár szép volt az a mult!

Mely harsogta a (magyar) szabadság dalát;

Kelet hős népe tudja erejét

S nem gyászol soha multat az a nép

Mely erejében szebb jövőre lát.

A gyász mely köztünk most emelkedik

A hármas bércektől el a tengerig,

S a fájdalom, mely most szívünk égeti,-

Nem a multat, a jövőt illeti,

Hazám leányai! gyászt a hű kebelre

Melyben a szív oly magasan dobog

És szíveteknek fájó dobogása

Egész világon viszhangozni fog.

Nem lesz tán méltóbb gyászotok soha:

Meghalt a nemzet nagy apostola!

Hazám lányai halljátok a dalt

Sirassátok a legnagyobb magyart!

 

Mi volt a nemzet még ő nem vala

Egy régi nagyság elhangzott dala,

Egy a pusztába tévedt gondolat,

Melynek útjában nyoma sem maradt,

Élt még a multak ragyogó emléke.

De sötétben a régi nagyság népe

Hiában nézte az ősök nyomát:

A régi fény elhalva, eltemetve

A büszke népnek sírva jött meg a kedve

És a gond bánattal tölté meg poharát

Kalászos rónák dúsan áldozának,

A hegyek kincset és lángitalt adának,

Mindene volt csak nem volt élete,

A nyelv bilincselve, a szellem meghalva

A nemzet veszve a nép félig alva,

Mivé levél oh hős nagy nemzete?!!!

És eljött ő, és hozott életet:

Felébreszté az alvó nemzetet!

Egy félisten mely szívet lelket ad

Hogy szeressük, védjük a hazát,

Mennydörgés, mely egy világot betölt

Melynek szavára megmozdul a föld.

S mintha egy ős-sír nyílott volna meg.

Feltámadtak a régi szellemek

Hogy teremtsenek új népet hazát

S a régi ujjá teremté magát.

S mert ez uj honnak nem volt napja még

Napul fogadta őt a magyar ég.

Hazám leányai stb.

 

Mi volt e szép nyelv míg ő nem vala

Saját honában koldus idegen,

Törvény nem szólt a néphez általa

A szív elfordult tőle hidegen;

Parányi szikra volt romok között

Mely a világból oda költözött,. . .

Egy kisded oltár sűrű rengetegben

Melyre vad méhek hozták mézöket,

És az oltár képe gyászoló keretben

A megfeszített haza szeretett.

Idegen szó a fényes palotában

A magyar csak a pásztorok dalában

A kalibák fájdalmát hirdeté.

Az uri sarj az anyák ajakáról

Nem hallott egy szót az édes hazáról.

E hazát a sors így mért verheté?

A nyelv, a nemzet életereje

A szellem vére, csontja veleje,

E nélkül naggyá nem lehet soha!

Ez volt világa Róma fénykorának

Ez adott lelket Tirtheus szavának

Ezen borostyán az idők moha.

És eljött ő, és érzé a hiányt

S rombolt, teremtett félisten gyanánt

És áldozott, és küzdött és akart. . .

Meglen magyarrá tette a magyart.

Utána állott a nemzet java

S magyarul hangzott a törvény szava

És ajkairól szóltak jóslatok!

„A magyar nem volt, hanem lenni fog.”

És lőn a nyelv mely félig holt vala

Dicső remények, nagy apostola,

Mely tűzoszlopként jár a nép előtt. . .

És lőn a szellem, melyet felvere

Egy nagy jövőnek győző fegyvere

A mely teremti a történetet.

Hazám leányai stb.

 

Sirassátok, tán sírni még szabad:

Ő adta nektek ezt a szép hazát,

Mert ő volt a nap, ő volt a tavasz

Mely által újjá teremté magát.

Nevét hirdesse minden porszem itt

Őt dicsőitse minden gondolat,

Reá hintsen a föld minden virágot

Reá a szép nap minden sugarat.

Nevétől legyen édesebb a dal

Nevétől legyen éltetőbb a lég

Nevétől jöjjön minden diadal

Nevétől legyen nagyobb az ég.

Ő legyen szívünk csendes áldozatja

Ő haragunknak rettentő zaja

A kisded gyermek első gondolatja

A haldoklónak végső sóhaja.

Ő legyen mindég emlékezetünk

És emlékezete legyen életünk.

Hazám leányai halljátok a dalt

Sirassátok a legnagyobb magyart.

 

Ramassetter Vince 1860